A törvény minden. A törvény rendet teremt és összekapcsol. A törvény legyőzi a káoszt. A törvény kőszikla, sohasem kopik el. A törvény édesebb a csurgatott méznél és drágább az aranynál, az ofíri aranynál  is. A törvény szeretet.

••••

Ma nagydarab, behemót ember tért be a fogadóba, amolyan lecsúszott, zilált úrforma. Ügyet sem vetett rá senki, én meg érdeklődéssel tekintettem felé, ezért jobb híján mellém telepedett. Nem szólt az hozzám egy szót se, csak nézett, jó hosszan nézett, afféle nyámnyila kölyöknek tart, láttam a tekintetén, aztán mindenféle figyelmeztetés nélkül eltátotta a száját és rám böfögött. Ordenáré bűz ömlött ki belőle, én pedig a kardomhoz kaptam azonmód. Nem érdekelt akkor engem semmi se, elöntötte a vér a fejem, csak döftem, azt hittem, elkapom, de valami csudálatos módon megelőzött, az ökle villant egy pillanatra az orrom előtt, most meg nagy vizes pakolással a fejemen fekszem, édesanyám szerint tizenkét órája. Igen szégyelli magát szegény, és látom, nagy szomorúsággal a szívemre beszélne, ha nem lennék ilyen állapotban.

••84. augusztus 4.

Lám, nincsen még egészen elveszve sokat szenvedett, szép hazánk, ha efféle derék ifjak lakják. Ki gondolta volna, hogy itt az isten háta mögött ezek között a vigyorgó, ájtatatos szentfazekak között ilyen gyöngyszemre lelek. Csupaszende legényke, ugyanaz a tunya, szolgálatkész, birkatekintet, ráböfögök, el nem bírom viselni a fajtáját, felképelném valamennyit, ám ennek hirtelen tűz gyúl a tekintetében, a kardja villan, biz isten, ha nem vagyok észen, otthagyom a fogam, már a pengét várom, hogy éles fájdalommal a hasamba hasít, az öklöm azonban, az én drága jó öklöm ez alkalommal sem hagy cserben, gyors, és mint a pöröly, mielőtt bármit gondolhatnék. Látogatom ezt a kölyköt, az anyján látom, hogy a háta közepére kíván, de alázatos marad ám, hűde alázatos, hajlong, ötöl-hatal, húzza-halasztja-dagasztja, mint a nyúlós tésztát, a szemembe viszont bele nem nézne és be nem engedne. Ej, ganéj népek ezek...

••84. augusztus 6.

Halad ez a fiú, bizonyos Johannes Guilleaume, bizony isten halad, ki a csuda gondolná. De jajde teletömték azt a kemény kobakját, haj de makacs az anyja úristenit, ennyi álszent sületlenséget, de hiába, a tehetséget nem lehet mocsárba taposni, a vérét megcsapolni. Annak a papnak viszont, ennek a Rafael atyának, de megszorongatnám a gigáját, megsimogatnám lapáttal azt a kikent, kifent, tokás pofáját, ellenem hergeli a gyereket...

••84. november 12.

Úgy érzem magam, mint aki tükörszobába került, ahol minden ezerszeres ragyogással veri vissza a fényt. Elkápráztat, elvakít, elborít. Örvény nyílik meg alattam, a pokolig szív, hol vessem meg a lábam édesanyám, mibe kapaszkodjam?! Sokat olvastam, bölcselkedőket, tiltott, pajzán írásokat, sok undokság folyt le a torkomon, hánytam, mint a legutolsó disznó a sárban fetrengve. Csupasz mellű, dévaj lányokat látok éjjel és nappal, az ölük édes kéjjel hívogat, testük hozzám simul, és én nem bírom tovább, nyüszítve harapok, ölelek, beteljesülő gyönyörtől remegek, nincsen kiút, nincsen szabadulás, elfogyok édesanyám!...

••87. május

Sikerült. Magam sem hittem, hogy fog, s ha Rafael atya nem segít, soha nem is sikerül. Tudtam, hogy szeret. Mint mester a tanítványát, apa a gyermekét, és nem csak úgy. Láttam elfátyolosódó tekintetét, a testét átjáró lúdbőrző borzongást, ahogy hozzám érne, de még visszatartja a kezét, aztán nem bírja tovább és simogat, a hajam simogatja. Nem bántam, szegény ördög. Sajnáltam, mindenhol megvetették, kutyaszámba nem vették, már a koldus sem rúgott belé, de én nem tudtam utálattal nézni rá, én a régi arcát láttam a vonásai mögött, aki felnevelt, szeretett és akitől szabadulni sem tudtam másként. Sörre hívtam meg a kedvenc fogadójába. Nem bírta leplezni büszkeségét, ostoba vigyorgás ült borostától pettyes képén, horkantott a boldogságtól. Azt kértem, böfögjön rám. Nem remélt öröm cikázott végig testén: "Hát lehet?" - láttam, ezt kérdezi hangtalanul. Eltátotta a száját, én pedig a kardom húztam elő. Üdvözült örömmel tartottam bele böfögésébe az arcom, csorgó nyállal röhögött, pengém hegyével hasát csiklandoztam. "Emlékszel?" Sivított, mint a kismalac. Markolatig döftem a hasába a kardot aztán, teljes testtel beledőltem. Azt a rémült, fájdalmas megdöbbenést a szemében sohasem felejtem el. Vízszintesen szelve a csipőjénél húztam ki a pengét. Félbevágtam, nem sokat szenvedhetett. Sugárban ömlött belőle a vér... Szabad vagyok édesanyám! Végre újra szabad! Oly édes a levegő...

••30. december

Elfáradtam, zavaros, vizenyős tekintettel. Sárga kaftánban bólogatok, halkan mormolva, kezem unokáim fején pihen.

••••

A törvény legyőzi a káoszt. A törvény kőszikla, sohasem kopik el. A törvény gyönyörűséges. A törvény édesebb a csurgatott méznél és drágább az ofíri aranynál. A törvény szeretet. Én pedig szeretem a törvényt...

(Amolyan igazi, uborkaszezonos írás a régmúltból.)