Lehet, hogy valamit elrontottam. Eretnek lettem. A Magyar Értelmező Kéziszótár szerint az eretnek első jelentése: "Aki valamely vallás hiv. hittételeitől eltérő nézeteket vall". Ez az idézet további kérdések légióit hozza fel, azonban most szigorú leszek, és csak három kérdést veszek elő. Na jó, négyet. Hogyan és honnan lettem eretnek? Milyen ma eretneknek lenni? Mit lehet tenni, ha már egyszer eretnek az ember?  

Kegyes keresztény családban nőttem fel. Vasárnap templom, otthon Biblia-olvasás, imádkozás. Kiskamaszként átadtam az életemet Krisztusnak, lelkes voltam, és próbáltam úgy élni, ahogy a kegyes közösségekben szokás. Csendesnapok, csendeshetek, bibliaórák, később gyerekórák tartása. Kreácionista voltam, és harcosan küzdöttem az evolúció ellen. Szerettem volna, hogy Isten megváltoztassa az életemet, szerettem volna szentté válni, de még az imádságra sem tudtam egy-két percnél tovább odafigyelni.  Teltek az évek, látszólag minden rendben volt, de közben lassan repedezett ez a meglehetősen szűkreszabott világ. Eltelt több mint egy évtized, és én látszólag ugyanott jártam, mint azelőtt. Nem éreztem az életemben semmi pozitív irányú változást. Ugyanaz a figyelmetlenség, ugyanaz a próbálkozás, csak egyre fáradtabban. A prédikációk egyre unalmasabbak lettek, és egy szép napon leültem az ágyra, és azt mondtam magamnak: Krisztus továbbra is fontos számomra, de nekem nem megy, hogy az eddigi úton járjak. Közben persze felnőtt is lettem, s a kamaszkori problémák is felnőttek. Elkezdtem keleti filozófiákról, alkímiáról olvasni. Mondanom sem kell, hogy eleinte lelkiismeretfurdalások közt - hiszen tilos volt -, de roppant nagy izgalommal. Mindeközben természettudományos képzésben vettem részt, s felváltva lelkesedtem hol a természettudományokért, hol pedig az új szinkretista irodalomért.

Eltelt egy-két újabb év, és lassan belefáradtam a vallási tanulmányaimba. Nem tudtam, hogy melyik irányzat jobb, melyikbe kezdjek, meg idegenkedtem is valamennyire tőlük. Agnosztikus lettem. Ha van az embernek egy szép kis családja, meg jó munkája, akkor az lesz a legjobb, ha arra figyel. De ez sem ment. Ahogy Dante is betévedt ennyi idős korában a sűrű erdőbe, úgy én is, bár nekem nem sikerült belőle valami jó művet kihozni. Egy idő után sem a munkám nem érdekelt, sem a családom. Minden unalmas lett. Így harminc után szembesülnöm kellett azzal, hogy amire készültem egész gyerek- és kamaszkoromban (feleség, gyerek, lakás, autó, munka), az kipipálva. Mi marad? Folytatni, amíg meghalok. Ekkor először csak "tudományos" alapon próbáltam megoldani a problémát. Nem tudok figyelni a munkámra, nem tudok koncentrálni? Kellene valami tréning, ahol fejleszthetném a figyelmemet. Elkezdtem tájékozódni, és nekiálltam autogén tréninget tanulni egy pszichológustól. Hirtelen sokat segített, de méginkább a beszélgetések, és az, hogy rádöbbentem, nagyon hiányzik a vallás. Feldobott, hogy a legnagyobb kihívás, az Isten keresése még előttem áll.

Itt most megszakítom a lineáris cselekményt, hogy egy kicsit a második, azaz harmadik kérdésemről beszéljek. A vallás újra előtérbe kerülésekor tudatában voltam, hogy eretnek keresztény vagyok. Egy kicsit keresztény, egy kicsit minden más, de a másból leginkább buddhista. Egy picit forradalmárnak éreztem magam, amíg rá nem jöttem, hogy nem forradalmár vagyok, hanem a többséghez tartozom. Lehangoló érzés volt. Nem fognak máglyán megégetni, kiátkozni, legfeljebb egy felületes vállrándítással elintéznek: egy hülye nyúédzses. Kikérem magamnak! Én egyedi vagyok! Igen, egyedi, de ki nem az? A filozófiák, vallások és a tudomány olyan teret biztosít ma, hogy bárki kedvére kikeverhet magának egy egyedi világnézetet, vallást, szellemi utat. Ki hogyan szereti nevezni. Szóval úgy vagyok egyedi, hogy közben nem is. Egy reggeli közben a kenyérvágó késsel hadonászva elpanaszoltam a feleségemnek ezt a felismerést, s ő volt olyan szíves, hogy megjegyezte: Igen, Csányi Vilmos is ezt írja az egyik könyvében. Puff! Persze, merthogy individualizálódott társadalmunkban egyszemélyes csoportokat alkotunk, s ezzel egyszemélyessé válik az eredetileg csoportokat reprezentáló vallás. Köszönöm! Már eredeti gondolatom sem lehet. Tehát milyen ma eretneknek lenni? Kb. annyira forradalmi, mint plázában vásárolni, vagy autót vezetni.

Újra felveszem a fonalat, s közben rátérek a negyedik kérdésre. Megpróbáltam tudatosan vallásos lenni. Legelső lépésként elővettem újra vallásos könyveimet, és elkezdtem a metrón olvasni őket. Már ettől is jobb hangulatom lett, de arra vágytam, hogy csatlakozzam egy közösséghez, ahol valami gyakorlatot is végezhetek. Azt tudtam, hogy oda nem mehetek vissza, ahonnan indultam. Komoly tudományos szaklapokban is olvastam a buddhista meditáció különféle hatásairól, s elkezdtem könyvből gyakorolni. Nehéz volt rávennem magam arra, hogy elmenjek egy buddhista közösségbe, de végül megtettem. A kezdeti lelkesedés után rájöttem, hogy eléggé hasonlít hangulatában a régi közösséghez. Belterjes, kissé fülledt. Ugyanakkor buddhistáknak keresztény vagyok, keresztényeknek meg buddhista. Ráadásul időközben túl érzékeny lettem a kis közösségek fülledt levegőjére. Pedig jó lenne valakikkel megosztani a tapasztalataimat, tanulni másoktól. Néha elmegyünk a gyerekekkel templomba, ilyenkor néha úrvacsorázom, s ami furcsa, hogy nagy élményt jelent. A végső valóság, Isten, Krisztus és én együtt. Nem lehet megmagyarázni. Mellette pedig a mindennapi derűs küzdelem a meditációban. Jó lenne másokkal megbeszélni, tanulni a haladóktól, de vajon létezik olyan közösség, amelyik elfogad így? Létezhet-e olyan közösség, ami nem egy hierarchia építésével és a többség leigázásával tölti az idejét, ahol megtűrik azt, aki másként látja a valóságot, de szeretne konstruktívan vitázni és ha kell változtatni, ahol feloldhatnánk egy kicsit egyszemélyes csoportjaink szorítását? Létezhet-e egy olyan közösség, ahol a szubjektív és objektív látásmódok kiegészítik egymást, s ahol megfér egymás mellett a racionalitás és a Valósággal szemben érzett áhítat?