Felfelé nagyon féltem. Egyetemista éveim vizsgadrukkjai kúsztak elő már régen elfeledtnek hitt helyekről. Ötven méterenként egy vizsgányi. Így kétezer fölött már csak nagy odafigyeléssel tudtam levegőt venni, háromezer felett meg már úgy se. Rossz volt. Nagyon.
°°°
A természet törvényeinek fittyet hányó mozdulat után egy-két másodperccel belémnyilalt: itt most már mindegy. A hátraszaltó teljes tudatában széttártam a karomat, kinyitottam a szemem, és körülnéztem. Láttam hogy a Föld gömbölyű. Elhittem, és azt akartam, hogy ne legyen vége soha. A felhők hatalmas erővel húztak, a hatalmas szél tolt vissza. Jó volt. Nagyon.
°°°
Egy hatalmas rántás ébresztett, vészesen lassultunk, majd beleereszkedtünk a felhőrétegbe. Megszűnt a tér, sehol voltam. Aztán hirtelen ezer méterrel a föld felett. Csend, nyugalom. A Balaton és mögötte a hegyek éles rajza, távolabb kék sziluett... Gyönyörű volt. Nagyon.
°°°
Landolás után két órával még mindig zsibbadt a lábam, alig bírtam beszélni, és fáradtabbnak éreztem magam, mint valaha. Akkor tudtam: egy percre a józan észnek fittyet hánytam.
°°°
Utolsó kommentek