Elég jól el lehet úgy éldegélni e kies honban, hogy még csak nem is találkozik az ember fia/lánya ilyesmivel. Sőt, a nők úgynevezett hátrányos helyzetét sem kell feltétlen észrevenni. Eddigi egyik munkahelyemen sem kerestem kevesebbet, mint férfikollégáim (bár a rádióban épp a napokban hallottam, hogy a nők fizetése még mindig 25 százalékkal elmarad az azonos beosztású férfiakétól). Nem éreztem részükről a tisztelet hiányát sem (mondjuk azt akkor magától értődőnek tartottam, hogy amikor nem volt takarító személyzet, én takarítom a WC-t, nem ők). Vér szerinti családom, ja, az más. De jó ideig úgy gondoltam, a nők megvetése és lekezelése egyedül itt, az én családomban jellemző. Úgy gondoltam, csak az én apámra –amúgy közkedvelt ember és művelt is – jellemző, hogy például amikor kifogások vetődtek fel valamelyik sógornővel szemben (olyasmi, hogy nem takarít otthon rendesen és hanyagolja anyai kötelességeit), akkor kijelenti, hogy „egy kis verés mindent helyretett volna”. Nem gondoltam, hogy ez összefüggésben áll azzal, hogy két lányunoka születése után nagymamám felsóhajt: „végre fiú”. S hogy ez összefüggésben áll azzal, hogy ugyanezen nagymamám kijelenti, ha nem fia születik, haza se hozza a kórházból. S hogy ez összefüggésben áll azzal, hogy unokatestvérem kijelenti: „a nők arra valók, hogy gyereket szüljenek”. 

Elszigetelt eset, családi átok, gondoltam egykor, azt is csak sokára, amikor egyáltalán kezdett feltűnni ez az egész. Aztán lettek mindenféle tapasztalataim, és beszélgettem mindenféle emberekkel, külföldiekkel elsősorban. Egy intelligens angol fiatalember, aki Budapesten az ELTÉ-re járt, és komolyan fontolgatta, hogy esetleg Magyarországon telepszik le, elmondta nekem, hogy végül azért döntött másképp, mert úgy érezte, nem bírná elviselni az itt mindenütt tapasztalható hímsovinizmust. Mert hogy „te nem hallod azt, ahogy itt a férfiak maguk között a nőkről beszélnek. Mihelyt magukra maradnak, dől a trágárság, a megvető duma – mondta. – Nekem ez sok volt.” Beszélgettem egy lengyel lánnyal is, aki kijelentette, hogy magyar fiúhoz semmiképpen nem menne férjhez, mert a lengyelektől eltérően a magyar férfiak nem tisztelik a nőket. Különösnek találta, hogy a kollégiumban esténként a fiúk felrakják a lábukat, pálinkáznak, és nézik, ahogy a lányok a konyhában dolgoznak és felszolgálnak. Egyszer pedig szaunáztam, és áthallatszott a másik kabinból egy férfitársaság beszélgetése. Huh, hát azt már össze sem foglalom! Mindenesetre akadt köztük egyetlen fiatalember, aki épp a szerelem áldott állapotában volt, és próbált ott valamit motyogni, hogy hát a nők tisztelete meg satöbbi: lekeverték, kiröhögték.

Persze lehet mondani, hogy ezek mind-mind elszigetelt esetek. Jöjjön akkor egy kis statisztika meg kutatás is! A nőgyűlölet szempontjából érdekes terület a közmondások világa. A magyar közmondásoknak csak a töredéke szól férfiakról, többségük a nőkről, és a társadalom szerepelvárásait fogalmazzák meg, illetve azt, ahogy a férfiak látják a nőket. A nőkről szóló közmondások nagy százaléka igen negatív („A dió törve, az asszony verve jó” csak egy példa a sok közül). S az ezzel foglalkozó kutatók (például Kegyesné Szekeres Erika nyelvész) hangsúlyozzák, hogy mindez korántsem a múlté, hiszen a közmondások konzervatív népi „bölcsessége” öröklődik a viccekben, az sms-ekben, az internetes aranyköpésekben és a reklámokban. Az internetet böngészve többezer nőgyűlölő viccet, aranyköpést találhatunk („A nő büdös bogár, egész héten húzza a csíkot, mégsem döglik meg.”). Ha azt hinnénk, hogy az ilyen gyöngyszem a kocsmában születik, tévedünk. 2006-ban, a Szegedi Tudományegyetem hallgatóinak lapjában (SZTE-REO, 2006. szeptember 4-5) jelent meg a következő vicc: – Azt hiszem, meghalt a feleségem. – Miből gondolod? – Az ágyban ugyanolyan, de a konyhában gyűlik a mosatlan edény. 

A korábban idézett külföldi véleményekről is kimutatható, hogy nem esetlegesek. Egy nemi szerepek társadalmi megítélésével kapcsolatos nemzetközi összehasonlító vizsgálat azt hozza ki, hogy a magyar adatok a többihez képest megdöbbentők, a magyar nők leterheltsége kiemelkedő. A gazdaságilag aktív nők (vagyis a dolgozó nők) közel háromszor annyi időt fordítanak háztartási és karbantartási munkákra (napi 152 perc), mint az aktív férfiak (napi 58 perc), írják. Miért? – kérdezhetnénk. Hogyhogy nem zavarja a férfiakat ez a nyilvánvaló igazságtalanság?

De már csak azt kérdezem: miért panaszkodunk, hogy fogy a magyar, csökken a népesség, ha nem becsüljük meg azokat, akiktől mindez nagymértékben függ, akik kihordják, megszülik, táplálják és gondozzák utódainkat. A kilencvenes években Latin-Amerikában jártam, és alig hittem a fülemnek, amint egy konzervatív baptista gyülekezetben, egy szimpla vasárnapi prédikációban a lelkész hosszasan bocsánatot kért a nőktől, a női nemtől a sok igazságtalanságért. Vajon eljutnak-e valaha idáig a magyar férfiak?