„A megértés nem azt jelenti, hogy eltagadjuk egy dolog botrányos mivoltát, hogy előzményekből próbálunk következtetni a minden előkép nélkülire, vagy hogy olyan analógiák és általánosságok segítségévével magyarázzuk a jelenséget, amelyekből kikopott a valóság ereje és a tapasztalat döbbenete. A megértés azt jelenti, hogy tudatosan viseljük és vizsgáljuk a terhet, amelyet a század embere visel – nem letagadva a súlyát, de nem is összeroppanva alatta. A megértés röviden azt jelenti: előítéletek nélkül, figyelmesen szembenézünk a valósággal és elviseljük, bármi legyen is.” (Hannah Arendt)

Az expozíció

Sok víz folyt le a Dunán, csábos, copfos, olajfoltos hullámok, cívis spleenbe süppedt, dülledt szemű halak és vízihullák, mióta május 19-én Bölcskei Gusztáv a Magyarországi Református Egyház Zsinatának lelkészi elnöke és Győri János, a Református Művelődés- és Iskolatörténeti Kutatóintézet igazgatója a debreceni kollégiumban felavatták Horthy Miklós emléktábláját mintegy hódolatuk jeleként. Az eseményt követő első napok szikrázó bűvöletében az ember várta, hogy ennek nyomán elindul valami a református berkekben, vita, konfrontálódás, tisztulás. Elvégre, ha a paritás elvéről egy pillanatra megfeledkezünk, Bölcskei Gusztáv mégiscsak a református egyház afféle első embere, a kormányzó rehabilitációjára vonatkozó kísérletek erős indulatokat gerjesztenek az országban, ez pedig egy meglehetősen határozott állásfoglalás az egyik oldal mellett, ami remélhetően sok egyháztagban komoly ellenérzéseket kelt. Már azokban, akik nem feltétlen repesnek a boldogságtól, ha a felekezetük rendre azzal tarol a sajtóorgánumok címoldalain, hogy a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom illegalitásba vonult radikális szárnyának szolgáltat agitációs anyagot. Mert a kis Hegedűst még csak-csak magába nyelte valamiképp a súlyos egyháztest, marginalizálta – ha ugyan – a hájredők között, de a saját vezetőjével ezt így mégsem teheti talán. Szóval, az ember fia várta a folytatást.

Négy nappal később meg is jelent az első reakció a reformatus.hu oldalán, ami tisztességes módon szembenézett a táblaavatás vállalhatatlan voltával, nyilván az adott körülmények mellett. Tudniillik a Morgan Stanley-nél se anyázza le szemtől-szembe az ember a nagyfőnököt, ha problémája adódik vele, mert a bérből és fizetésből élő, még ha ontológiai szempontból elkötelezetten védelmezi is az emberi természet jóságába vetett tanítást, feletteseivel szemben mégis bizalmatlan marad valamelyest. Talán részben ugyanennek köszönhető, hogy a kommentek sem záporoztak olyan tömkelegével, fogalmazzunk így. Aztán következett még egy írás, amely jószándékú ugyan, mondván van ennél fontosabb feladata is az eklézsiának, mégis úgy tűnik, gyömöszölné vissza inkább a problémát a szőnyeg alá, mintsem vállalná a valódi szembenézést. Nyilván lényeges feladat kitalálni, mi legyen a cyber nemzedékkel, akik nem feltétlen a 450 éves iratok tanításai alapján tájékozódnak egy ideje már; de ettől még a debreceni akció témavilága ugyanolyan fontos marad. Mert ezekre a kérdésekre: “Most például tényleg az a legnagyobb bajunk, hogy emléktáblát avattunk fel? Vagy az, hogy miként viszonyulunk egy múltbeli eseményhez, ami 60-70 évvel ezelőtt történt?” az a felelet, hogy ja-ja, bezony, ha nem is a leg, de az egyik azok közül. Ugyanis van némi összefüggés a Horthy-kultusz népszerűsödése és a Schweitzer Józsefet ért atrocitás között, amit mellesleg épp Bölcskei Gusztáv ítél el határozottan. Nagy spíler a püspök úr, azt meg kell hagyni. Legalábbis az ünneplők között inkább a neonáci szervezetek képviseltették magukat, mint a Loki szurkolóközönségének rasztahajú, elempés altagozata. Vették a lapot tudniillik. Meg azon református egyháztagok miatt sem elhanyagolandó a kérdés talán, akik egy hazában hisznek az Apostoli hitvallásban megadott személy helyett, vagy legalábbis jócskán összemossák a két világ határait. És még van egy ok, de előtte tisztázzunk valamit.

A Kádár

A már említett cikk szerzői a reformatus.hu-n úgy vélik, a táblaavatás az idősebb generáció kedvéért történt, akik az elmúlt rendszerben kapták mély és nehezen gyógyuló sebeiket, s akik számára éppen emiatt a Horthy éra már-már a kronoszi aranykor pompázatos színeit viseli magán. A Kádár idején én még gyerekszemekkel bámultam a világra egy csöpögő, puncsos Leó jégkrém mögül, és tompa hegyű ceruzákkal krikszkrakszoltam össze a Füles keresztrejtvényeit, mert a felnőttek körülöttem ugyanezt csinálták a maguk utánozhatatlanul imponáló módján. Azaz hitelesen ezekről az évekről nem beszélhetek. De hallottam a rendszer számára kényelmetlenné vált, eldugott falvakba vezényelt papokról. Családjaikkal megzsarolt és besúgásra kényszerített lelkészekről, verésekről, zárt egyetemi ajtókról a parókiák gyermekei előtt, a szakmai előremenetel megtagadásáról a felvállalt vallásgyakorlás miatt. Nem beszélve 56-ról, a megtorlásokról, Recskről, a deklasszált családokról, a társadalomba vésett beteg reflexekről, a gazdasági lemaradásról. Otromba dolog Kádár Jánost éltetni, szobrot emelni a tiszteletére, vájkálni mások sebeit. Hangos és nem éppen parfüm illatú fingások közepette hazugságokkal telefirkálni a történelem csillagos egét.

A kormányzó úr

Ugyanakkor a másik táblaavató, Győri János szerint: Horthy Miklós megítélése ellentmondásos, ám az kétségtelen, hogy a kormányzó a 20. század két nagy mételyét, az orosz bolsevizmust és a német nemzetiszocializmust megvetette, a hazája iránt mélyen elkötelezett ember volt. Ebben igaza van az igazgató úrnak, nem is vitatja senki se. Ettől függetlenül egy ereje teljében levő afrikai elefánt se tudna ekkorát durrantani bármennyire össze is szedné magát. Idézetek.

Horthy első klessheimi látogatása után Goebbels a következőket jegyezte le naplójába 1943. április 17-én: „A zsidókérdést a legkevésbé a magyarok oldották meg. A magyar államot átszövik a zsidók, és a legutóbbi tárgyalásaik során Hitler nem tudta meggyőzni Horthyt afelől, hogy az eddigieknél sokkal szigorúbb intézkedésekre van szükség. Maga Horthy családilag is alaposan össze van fonódva a zsidókkal, és ellenáll minden olyan próbálkozásnak, hogy a zsidóproblémához erélyesebben nyúljon hozzá.”^[1]

„Kétségtelen, a magyarországi zsidóság 1942-1943 Hitler-Európájában egyedülálló módon megalázva és jogfosztva bár, de személyi és vagyonbiztonságban élt” – írja Ujlaky István is a Wass Albert kiadásokért is felelős, tehát nem egyértelműen ballib fedőszervezetként bekategorizálható Kráter Műhely Egyesület oldalán. „Ám – folytatja a szerző – a német megszállás után nem akadályozta a zsidórendeleteket (még előszentesítési jogával sem élt, hívja fel a figyelmet Sipos Péter) s a deportálások ellen semmit sem tett. […] Tudjuk, a budapesti zsidóság deportálását leállította. De miért nem tette ezt meg korábban, ha egyszer hatalmában volt megtenni? Vajon csak a római pápa, a svéd király és persze az antifasiszta koalíció figyelmeztetései, tiltakozásai, a személyes és politikai túlélés reménye késztette a leállításra? Vagy volt magasabb erkölcsi szempontja is? De akkor miért nem korábban?”

Persze erre azt szokták mondani, nem tudhatta biztosan, mi történik a bevagonírozottakkal. Hitler Horthyhoz intézett szavai a már emlegetett klessheimi találkozóról: „Lengyelországban ezeket az állapotokat alaposan felszámoltuk. Ha ott a zsidók nem akarnak dolgozni, agyonlőjük őket. Ha pedig nem tudnak dolgozni, pusztuljanak el. Úgy kell őket kezelni, mint a tüdővész bacillusait, amelyek az egészséges szervezetet megfertőzik.”^[2] Csupa talány, enigma és rébusz. Független hazai szakértők szerint viszont ezekben a döntő pillanatokban Horthy épp pisilni kéredzkedett, így nem hallhatta szövetségese hozzá intézett szavait. Hitler mindezt nem vette észre, ezért beszélt tovább. Emiatt a kormányzó továbbra is jóhiszeműen bocsáthatta útjára félmillió honfitársát el is felejtkezve arról, a Kállayval miért is húzódzkodtak mindettől több, mint két éven át.

Azt hiszem, ez egyértelmű, nincs mit beszélni róla tovább.^[3] Don-kanyar.

Következésképp

Következésképp a táblaavatás az ország gyógyíthatatlan sebeit tépi fel, jogos fájdalommal és haraggal tölti el mindazokat, akiknek családjából a munkaszolgálat, Birkenau áldozatokat követelt, erre Bölcskei Gusztávnak és körének nincsen válasza. Más oldalról közelítve a kereszténység központi eseményét, a kereszthalál és feltámadás értelmét kezdi ki, aztán rugdossa tovább egyre csak karistolva és karistolva az utca kövét. Amiként az eszkimók is legalább hat különféle színárnyalatot leíró kifejezést használnak nyelvükben a hó jellemzésére, a keresztény teológia is többfajta bűntípussal dolgozik. Az egyik ilyen a strukturális bűn. Itt nem jelölhető konkrétan egy vagy több személy, akikre egyértelműen ráhúzható a lepedő, hanem egy homályba vesző tömeg a felelős. Ki alibizik, ki végrehajt, sokaknak látszólag nincs más lehetősége, széles a holdudvar a centrum körül. A genocídium tipikusan ilyen. Az esőerdők kiirtása szintén, csak más kategória. A keresztáldozat pont az ilyesmit eltörölni hivatott. Ezért az a kompánia, amelyik ehelyett ezt így vagy amúgy piedesztálra emeli, identitászavarosnak hat némiképp, ha mindeközben kereszténynek vallja magát. Istenkáromlás, ez a precíz terminus technicus egyébként, de ebbe most ne menjünk bele. Amikor különösen is elkelne az értelmes szó, a békítő gesztusok, valaki odavezényel egy Shell tartálykocsit a lángok fölé, oszt bumm, hadd szóljon orrba-szájba, szanaszét.

Csakhogy

ez nem a Magyarországi Református Egyház. Ilyen része is van, szó se róla. Egyáltalán nem egy elhanyagolható kisebbség, és megvan belé az átmenet. De ez nem a Csillagpont ifjúsági találkozó, nem a Kékkereszt iszákosmentő misszió, nem a Református Szeretetszolgálat, nem Cseri Kálmán gyülekezete, nem Győrszabadhegy és nem Bölcsföldi András. Éppen emiatt szomorú lenne, ha mindez így maradna, s mindenki lóbálva tenné a fejét, mintha nem történt volna semmi se. A magyar társadalomban több fronton zajlik a háború, s a kérdés az, hogy úrrá tudunk-e lenni rajta valamiképp. Ebből a szempontból egyáltalán nem mindegy, hogy az a tábla a helyén marad-e. Nagyon fontos gesztus lenne, ha a református egyház venne egy nagy levegőt, s beismerné, tévedett. Kétséges, hogy ez megtörténik-e majd. De legalább a hibás bírói döntés után kapja vissza a tizenegyest a másik fél. Első lépésként egy interjú Földes László holokauszt túlélővel, akit Bölcskei Gusztáv avval a páratlan nemességgel nem fogadott. Hogy enyhüljön a kapott pofon fájdalma. Nem ezt jelentené a kereszténység minimálisan? Egy tisztességes tananyag a református felsőoktatási intézményekben, ami a Trianon, Horthy-korszak, Kádár-rendszer Magyarországában igazít el, lehetőleg a másik oldal szakértőinek bevonásával és zsidó származású meghívott előadókkal. Csak, ha tehetik, ne valamelyik Ravasz Lászlóról elnevezett intézménybe invitálják a kollégákat majd.

Békesség.

^[1]Gyurgyák János: A zsidókérdés Magyarországon. Osiris Kiadó 2001, 167. oldal 244. lábjegyzet.

^[2]Gyurgyák János: A zsidókérdés Magyarországon. Osiris Kiadó 2001, 167. oldal 243. lábjegyzet.

^[3]De ugyanerre a következtetésre jut Romsics Ignác a gyömrői előadásán és Turbucz Dávid is a legutóbbi Horthy monográfia szerzője a Magyar Nemzet online oldalán.