Égig érő gizgazok
Philip Larkin angol költő Church Going című verse, amit több, mint ötven éve írt, azt a kérdést boncolgatja, vajon ki lesz az utolsó, aki a templomot még eredeti funkciójának megfelelően fogja használni, és mikor jön el az az idő, amikor a természet által visszahódított épületet már fel sem lehet ismerni, és senki sem fog emlékezni rá, mi célt szolgálhatott ez a mohával és gazzal dúsan benőtt objektum. Magyar fordításáról nem tudok, de mindenkinek ajánlom, számos internetes oldalon olvasható az angol szöveg; sokkal többről szól, mint amit hevenyészve felvázoltam az imént.
Két nemzedéknyi idő eltelt a vers első megjelenése óta, és nem csak időben, de térben is messze van tőlünk az a templom, ami Larkint megihlette - vajon mi a helyzet most? Ha napjainkban térne be egy falusi templomba biciklitúrázó társaság (adaptálom kicsit a verset: Larkin magányos biciklistaként mereng benne, de ezt Magyarországon nehezen tudom elképzelni - egy kis pozitívum), ugyanezt ez elidegenedést éreznék?
Néhány évvel ezelőtt, még tanári működésem idején, kulturális okokból megtekintettünk minden utunkba eső templomot egy osztálykiránduláson. Az egyik templomban egy rendkívül hosszú, falnak támasztott létra keltette csak fel a figyelmet, amire egy négyjegyű szám volt rápingálva (egyes feltételezések szerint a létra legalsó foka és a mennyország közti távolságot volt hivatott jelezni). A másik templom valami búcsújáró hely volt, ami egy "Mária a Kisjézussal" gipszfigura köré szerveződött, és a vendégkönyvben a hívek rögzíthették kéréseiket, amelyek teljesítését a gipszfigurától várták - a kölkök undorodva fordították el a fejüket, vagy értetlen arccal meredtek a nem túl ízléses kivitelezésű kegytárgyra. Emlékszem, hogy páran próbálták kisilabizálni a felnőttek által írt sorokat, aztán rámnéztek, hogy valahogy magyarázzam ki ezt a dolgot, mert ez nagyon úgy néz ki, hogy vannak borzasztóan hülye emberek a világon, akik ideírták minden nyomorúságukat ebbe a könyvbe, sokszor teljes névvel, címmel, hogy aztán itt 14 éves gimnáziumi tanulók gúnykacajának tárgyai legyenek. Mária a Kisjézussal, vendégkönyvvel (ismeretlen művész alkotása) a környék nevezetessége volt.
Én keresztény embernek tartom magam, de nem tudom egyszerűen csak ignorálni azokat a dolgokat, amelyek a vallásomat jelképezik, mondván, hogy kérem nekem az ilyen gipszöntvényekhez semmi közöm sincs, és néha nekem is nehéz bármi érdekeset felfedezni egy templomban egy oda nem illő tárgyon kívül. A templomaink, amelyek sokszor fantasztikusak távolról, impozánsak kívülről, belülről meglehetősen csalódást keltőek. Odakint merész építészeti megoldások, lélegzetelállító magasság, szédítő mélység, a meredek lépcsők, amelyek a szentélybe vezetnek, a roppant ajtó, amely kitárul - és mikor belépünk a szent térbe, hogy megálljunk az oltár előtt... Hát, a merészségnek semmi nyoma már. Gyávaság bújik meg a padok közt, a kopottarannyal díszített félhomályban; kifejezéstelen csönd, ronda freskók, esetleg japán turisták. Múzeum. Egy vallás, amelynek nincs mondanivalója.
Alternatív valóság
Még ha nagylelkűen megfeledkeznék is arról, hogy hány és hány ember őrizget magában mindenféle vélt vagy valós sérelmet, amelyért az egyházat teszi felelőssé, akkor is tény marad, hogy az egyház nem tudja megszólítani a mai embert – legalábbis úgy nem, hogy az illető ne kapjon idegrohamot. Először is, ott van a legalább 100 éves lemaradása – mintha az elmúlt évszázadban nem lettek volna itt. Voltak ugyanis közben történések. Felfedezések, mozgalmak, folyt a vér, miegymás. Rengeteg mindenről kellett újra elkezdeni gondolkodni. Az egyház ebből kimaradt. A felgyorsult világ, az egyre követhetetlenebb változások, a tegnapelőtt még elképzelhetetlennek tartott, ma már mindenhol általános vélekedések, viselkedésformák, a társadalom széttöredezettsége, az egyre lazuló kötelékek, amelyek az embereket egymáshoz fűzik, a tudomány új eredményei, a demokrácia (az egyház számára még mindig "újdonság"), az emberek gondolkodásában, életszínvonalában, jogaiban, lehetőségeiben végbement változások abba a kategóriába tartoznak, amivel az egyház nem tud vagy nem akar foglalkozni, arról tudomást venni, azzal szembe nézni. Ezer meg ezer kérdésről van szó, amit az egyház nem akar meghallani. A kutya ugat, a karaván halad – vagyis inkább a kutya csendben morog, a karaván meg... már árkon-bokron túl van.
... ha azt akarjuk, hogy "a hülyék is értsék", akkor a végén csak ők maradnak. A többiek elhúznak oda, ahol felnőtteknek való témákról is lehet beszélgetni.
Mikor ezen gondolataimat megfelelő fórumokon szavakba önteni voltam bátor, nem egy alkalommal azt a választ kaptam, hogy az egyház számára a legfontosabb, hogy olyan üzenetet közvetítsen, amit az "egyszerű emberek" is értenek. Olyan üzenetet közvetítsen vagy inkább úgy közvetítse? Mert ez mondjuk nem mindegy. És kik volnának azok az egyszerű emberek? Ők, gondolom, egyszerű világban élnek, ahol semmi olyasmi nem zajlik, ami ne volna egyszerű és könnyen érthető. Jártukban-keltükben semmi olyasmit nem tapasztalnak, ami nyugtalanító, ami érthetetlen, amire nincs szép kerek felelet. Nekem az volt a véleményem akkor és most is, hogy ennek eredménye (mielőtt egyáltalán az emögött rejlő motivációról szót ejtenék) a felületes üzenet, lebutított kereszténység, végső soron egy mesterségesen létrehozott, alternatív valóság kényszerű üzemeltetése, miközben kézen-közön elveszik az igazság, éppen az, ami engem például ide vonzott. A másik eredmény - ezt félve említem meg -, hogy ha azt akarjuk, hogy "a hülyék is értsék", akkor a végén csak ők maradnak. A többiek elhúznak oda, ahol felnőtteknek való témákról is lehet beszélgetni.
Mert a világ olyan, amilyen. Ezzel mindannyiunknak szembe kell néznünk, az IQ-nktól, érzékeny lelkünktől, pszichés problémáinktól függetlenül. Nincs „light” verzió a rászorulóknak, ez az egyféle világ van, mindenkinek. Ebben kell boldogulni, keresni az igazságot, megküzdeni a szarral.
A táboron kívül
Végül még egy dolgot szeretnék mondani. Azt, hogy hinni nehéz és még ijesztő is. A lehetőség egyszerre vonz és taszít, mert egyfelől elkelne a katarzis, a gonosz kiűzése, a világosság, de nem akarok kimenni a táboron kívülre. Az magányos vállalkozás, és oroszlán bömbölése hallik, s a hold megcsillan a kopár köveken. Hinni nem lehet csoportosan, bizonyos értelemben nem, az csak illúzió. A hit olyan, hogy ha érdekel a dolog, legyél ma éjfélkor a gázlónál egyedül, ahol a sakálok dugják csak ki néha a fejüket, s vad szemük egy pillanatra felvillan, mintha őrszemek jeleznének egymásnak. És bármi történjék is ott, mikor hajnalban visszamész, minden olyan lesz, mint volt. Csak te nem. De ez már túllépi ennek a cikknek a kereteit.
Utolsó kommentek