- Cigány kutyája már megharapott, zsidóé még nem - és röhög az egész református osztály, a kivételeknek tisztelet.

Figyelmeztettek, hogy majd más lesz a módi a teológián a kihagyott két év után, markánsabban képviselteti magát az új vonal, az öntudatosabb magyar irány, a snájdigabb legény.

- Nem baj, ablaknak jó lesz - és megint röhögünk, vagyis egész pontosan: röhögnek.

Az ablak szakszó. Terminus technicus, a példákat nevezik így az igehirdetésben, amelyek, úgymond, kitekintést nyújtanak. A sok igaz, dogmatikai állítás után.

Megharapta a kutya. Tegnap vagy tegnapelőtt, és most ennek élét, ijedtségét ütjük el. Duruzsolva, egymásba karolva, egy mindenkiért, mindenki egyért; történetesen éppen egy cigány kutyája. Nem egy zsidóé, hanem egy brazilé. De majd legközelebb, és ezen rötyögünk. Kicsit túl sok itt a zsidó, a Kárpát-medencében, emiatt frusztrálódunk (mi) magyarok javarészt. Nap, mint nap, hideg téli és tűző nyári nap alatt, meg percről-percre. No meg a cigány.

Éberek legyünk, de ne héberek. Ez is jópofa, nem igaz? Mákostészta, rákostészta...

Persze mindez eleinte meglepett. Hetente átlag egy napot voltam bent a teológián, és minden héten egy ilyen poén. Legalább. Vagy explicit megjegyzés, lásd az imént: túl sok itt a zsidó. Azon az egyetemen, ahol én tanítok, előadáson vagy gyakorlaton pontosan egy alkalommal lehet ilyet mondani következmények nélkül. Legalábbis most így hiszem. És még mondja valaki, hogy a református teológia nem progresszív.

Ami még meglepett.

Az egyházi ünnepek kapcsán kellett igehirdetést írnunk. Virágvasárnap, karácsony, húsvét, szóval ilyen üdvtörténeti események, meg persze március 15-e, ami jelentőségénél fogva szintén ide kívánkozik. No, ez az utóbbi jutott nekem. Mivel a Bibliában a 48-as magyar forradalomról konkrétan kevesebb szó esik, az alkalom viszont tálcán kínálta magát, úgy gondoltam, ezekről a piszkálódó megjegyzésekről beszélek főként.

Arra a kiváló gondolatra építettem föl a prédikációt - többek között -, hogy a jószándék vagy jóakarat egy mélyebben meghúzódó kontroll híján könnyen tévútra vezet. A magyar református egyház esetében a karakteres magyarságtudat és hazaszeretet az, ami félrecsúszhat és csúszik is. Erre példaként hoztam föl, hogy ha a történelmi egyházak, így a református egyház nem szavazzák meg annak idején a második zsidótörvényt valamilyenfajta magyarságféltés címén - mert tegyük fel, hangsúlyozom: tegyük fel a párbeszédre való nyitottság okán, hogy az első voksot még valamennyire meg lehet magyarázni és érteni -, akkor talán a vidéki zsidóság 1944-es nyári deportálása is nehezebben zajlik. Amiképpen a budapesti zsidóság likvidálása lehetetlenné is vált, amikor a magyar fél Horthy utasítására végre kilépett a buliból.

Márai Sándor naplóját idézve: „A nemzet mindezért nem felel többé; s ez az egyetlen vigasz. Mégis, nagyon szomorú, hogy akadtak magyarul beszélő emberek, ha mégoly nyomorultak is, akik vállalták a német rohamkések parancsára ezt a szerepet. Ilyen ember nem akadt Finnországban, Bulgáriában, Romániában sem. S ez nagy különbség.” Szóval ha a református egyház a harmincas évek végén, mondjuk a saját maga által is saját magának tulajdonított prófétai szerepével élve, megérezve úgymond a széljárást, esetleg nem törvényesít, hanem kérdéseket vet fel, netalántán még nemmel is szavaz, akkor még az is megtörténhet, hogy kevesebb lett volna az olyan ember, akiről a Márai Sándor ír.

Nem tudom, mi verte ki a biztosítékot végül: ez, vagy az a gondolat, miszerint a múlt hibáiból okulni kell, hiszen a református egyház és azon belül a teológus ifjúság sem éppen rezisztens a rasszista előítéletekkel szemben. Tény, hogy valami kiverte.

Itt az a szokás, hogy az ember a többiek előtt mondja fel a prédikációt, utána megkritizálják, jó tanácsokat kap, és végül születik egy jegy. Esetemben nem az eredmény a lényeges, hanem a bírálatok. Például, hogy ami elhangzott, a történelmi tényekkel köszönőviszonyban nincs, érvelésem egyoldalú, elfogult, az akkori magyar társadalmi helyzet a jelenlegi, a korszak vizsgálatára vonatkozó megkérdőjelezhetetlen dogmák szerint nem vizsgálható rendesen. És a többi dolog, amit mind nem vettem figyelembe szélsőséges és eszdéeszes beszédemben, amelyről pedig akkor még úgy hittem, bármilyen jóérzésű hallgatóság előtt nyugodt szívvel vállalható.

Utólag belátom, tévedtem, kritikusaimnak minden ponton igazuk volt, és a megnyilvánulásom valóban szélsőségesnek minősíthető. Ravasz László, református püspök valóban nem követett el semmiféle hibát, amikor a felsőház előtt a zsidótörvények elfogadása mellett érvelt. Fiatalkorában születtek ugyan antiszemita írásai, de ezt akkorra egészen biztosan kinőtte, és tudat alatt sem befolyásolta. Sőt, érdemeit növeli, hogy rendkívül nehéz és összetett helyzetben találta meg a helyes utat. A református egyház a Második Világháborút megelőző években a zsidósággal szemben végig kifogástalan úriemberként viselkedett, mint ahogy ezt teszi azóta is rendületlen eltökéltséggel, történelmi tartozása nincs, a jelen mindent bizonyít.

Annak az ellenvetésnek a súlyát is érzem már, miszerint az SZDSZ elmúlt években folytatott politikája, törpepárti megalomániája, magyarsághergelése egyszerűen bicskanyitogató. Valóban, általában is helyes az a gondolati konstrukció, ha egy párt működéséből, legyen bármilyen is ez a működés, jó vagy rossz, teljes népcsoportra vonatkozó következtetéseket vonunk le. Az SZDSZ politikai szereplése tehát árnyalja, sőt legitimálja az egyháztagok zsidókkal szemben, általában minden zsidóval szemben érzett ellenszenvét. A magyar politikusok és a magyar emberek között sokkal kevesebb a gátlástalan zsivány, ezzel szemben számarányában sokkal több a jóérzésű, tisztességes, valódi termelőtevékenységet folytató polgár, mint az ország szemita lakosságában. Sőt, ha nem lennének itt a zsidók, azonnal eltűnne a rendszerből a korrupció, kifehéredne a gazdaság és megszűnne mindenféle susmusolás, amit egyébként jelen pillanatban a felmérések szerint a magyar lakosság legalább 65%-a megengedhetőnek tart. A magyar nép azonnal keblére ölelné idegen földre szakadt testvéreit, és százszázalékos részvétellel szavazná meg a határontúliak kettős állampolgárságának lehetőségét.

Ifjabb Hegedűs Lóránt ügye pedig valóban összetett, annyival, hogy uszít, semmiképpen nem elintézhető. Itt van például ennek a holokauszttagadó történésznek az esete. Amint azt az arra érdemes és a témában sokkal jobban tájékozott Vértesaljai Református Egyház Bírósága már réges-régen megállapította, a lelkipásztor olyan cselekményt vagy mulasztást, amely az evangélium mértéke szerinti tiszta erkölcsbe ütközik, vagy az egyház hitelét rontja, semmiképpen nem követett el. Vendégül látta David Irvinget és ennyi. Mégcsak nem is a templomban, hanem a templom alatti teremben, aminek legfeljebb annyi köze van a gyülekezethez, hogy a színházi előadásait ott tartja. És még csak nem is ő látta vendégül, már megint hülyeségeket beszélek, úgy látszik, nehezen szokom le róla, hanem egy gyülekezeti tag.

Ifjabb Hegedűs valószínűleg csak leslattyogott, hogy mi ez a zaj, mert nem bírnak aludni a gyerekek. A történész előadást egyáltalán nem tartott, csupán könyvdedikálás történt, melynek természetes velejárója a szerző bemutatkozása, illetve a dedikálást kérőkkel való beszélgetés - a fenti bíróság határozata szerint. Antiszemita megnyilvánulás pedig egyáltalában nem történt, senkinek még csak eszébe sem jutott, az a rossz, aki rosszra gondol, erre legalább egy tucat szavahihető szemtanú teszi le a nagyesküt. Az internetes kommenteknél is úgy szokott lenni, hogy az emberek legfeljebb az igazságot mondják ki bizonyos dolgokkal kapcsolatban, de az még távolról sem antiszemitizmus vagy cigánygyűlölet, hanem az igazság szimplán.

Jut eszembe, azt is komolyan meg kellene vizsgálni, hogy a trianoni döntés nem néhány magyar történész hagymázas lázálma csupán, és az elcsatolt területek valójában sohasem tartoztak a Magyar Királysághoz. Utána meg elmagyarázni, hogy mindez az evangélium mértéke szerinti tiszta erkölcsbe nem ütközik és az egyház hitelét nem rontja. Biztos azonnal mindenki rábólintana különösen a szélsőjobboldalon.

Az is igen örvendetes, hogy végre valaki nyíltan kimondta: egyetlen más nemzet sem ontott annyi vért az evangéliumért, mint a magyar. Azért olyan kiemelkedő fontosságúak az ehhez hasonló kijelentések, mert megvilágosító erejük mellett végre a felnőtt érettségével kezelhetjük saját történelmünket a fátyolos tekintetű gulyásromantika helyett.

Ifjabb Hegedűs egy hete elhangzott megnyilatkozása pedig végképp azt bizonyítja, hogy az Istentől elhívott próféta valóban sokkal tovább lát kortársainál. „A magyar református egyház csak a cionizmus egyik tankja, amely a palesztinok elleni mészárlást támogatja.” Jesssz! Íme a par excellence kijelentés, ami elhatol az elme és a lélek, az ízületek és a velők szétválásáig, és megítéli a szív gondolatait és szándékait.

De visszatérve a fő mondandóhoz: azóta az is teljesen világossá vált számomra, hogy mindazokkal, amivel én előhozakodtam, szószéken előhozakodni nem ildomos, hiszen az MSZP-s híveket sem prédikálja ki az ember. A politikával istentiszteleten csínján kell bánni, a rasszizmus pedig elsősorban és mindenek előtt politikai kérdés, emiatt a református egyház nem is igen nyilatkozik az ügyben, mert nem ez a dolga, hanem az evangéliumhirdetés.

Egyébként is a református nyáj az előítéletektől tozított gondolkodás betegségével szemben immunis. Jó, megtörtént, hogy egy roma lelkipásztort éveken keresztül egyetlenegy gyülekezet sem választott meg lelkészének a származása okán, ám a kivétel csak erősíti a szabályt. A református hívek ebben a felfokozott, vakon csapkodó, hisztérikus hangulatban is derekasan állják a sarat. Kivétel nélkül ellenállnak a kísértésnek, hogy Izrael állam kritikáját vagy egyes izraeli befektetők kritikáját a zsidók mocskolásával keverjék, és a romákra is általában megbocsátó szívvel és segíteni akarással tekintenek. Emiatt fölösleges is lenne, ha a református sajtó vagy a református felső vezetés cikkekben, interjúkban, nyilatkozatokban bolygatná a témát. „A bölcs tanítás az élet forrása a halál csapdáinak kikerülésére” – írja a Biblia, de ha nincs rá szükség, akkor nincs rá szükség.

Csak avval nem bírok mit kezdeni egyelőre, hogy azóta valahányszor belépek a teológia kapuján, meghatározhatatlan rossz érzés fog el – ezért nem is igen megyek oda. Folyamatosan tudatosítanom kell, hogy a teológusok nagytöbbsége nem ilyen, ugyanúgy fölháborodik mindezen, mint én. Hogy többen közülük a barátaim, akiket szeretek és akik szeretnek. Hogy mindez vékony réteg csupán az ember személyiségének tetején, ami megfelelő környezetben szétpukkanna, mint a szappanbuborék. Hogy a református egyháznak ennél egy sokkal szebb arca is létezik, valódi áldozathozatallal és valódi tisztasággal. Csak most a fától éppen nehéz észrevenni az erdőt. És nem egyes egyedül ifjabb Hegedűs Lórántról és holdudvaráról van szó. A református egyház hallgatásával, a probléma szőnyeg alá söprésével bűnt és súlyos hibát követ el. Magatartása az evangélium tiszta erkölcsébe ütközik és saját hitelét rombolja.