Mikor feleségem fél évvel ezelőtt munkát kezdett keresni, azt hittük, gyerekjáték lesz az egész. Versenyképes diplomái vannak, nyelveket beszél, komoly cégeknél szerezte tapasztalatát, mindenhol nagyszerűen megállta eddig a helyét – hülye, aki nem veszi fel.
Először is megtanultam, hogy micsoda ereje van a mesének. A felvételi bizottságokban mindig ült valaki (a „HR-es”), aki láthatóan csak akkor tudott komolyan venni egy választ, ha azt valami jó kis történettel is megtámogatta a feleségem. Nem elég, hogy „analitikus gondolkozása van”, az a lényeg, hogy tudjon egy konkrét példát mondani előző munkahelyéről, mikor analitikusan gondolkozott. Jól tűri a stresszt? Mondjon konkrét példát! Szeret emberek között lenni? Mondjon konkrét példát! Életét adná a cégért? Mondjon konkrét példát!
Eleinte úgy érezte az én szemem fénye, hogy viszonylag jól szerepelt az interjúkon. Aztán a sorozatos kudarcok után kezdett derengeni, hogy itt az édes kevés, ha valaki ért a szakmához, értelmes és tapasztalt. Ha van csak egy kijelentése is, amihez nem tud nagy hirtelenjében egy mutatós történetet kanyarintani, elveszett ember. Ezt felismerve le is ültünk a konyhaasztalhoz, összedugtuk fejünket és kitaláltunk a világ összes tulajdonságához és munkahelyi helyzetéhez néhány csattanós sztorit. Feleségemből egy valóságos kis Andersen vált. A kvantummechanikától a nyálképződésig mindenről egy odaillő munkahelyi történet jutott eszébe.
Ezért is ért derült égből villámcsapásként, mikor a következő interjún sem felelt meg. Mi folyik itt? Nem figyeltek talán eléggé, mikor az én kicsikém anekdotázgatott? A sors hamar magyarázattal szolgált a rejtélyre. Kezünkbe került ugyanis egy füzet, amit valami álláskeresőkkel foglalkozó intézet adott ki. Ebben a füzetben fel voltak sorolva azok a kérdések, melyeket a HR nagymesterek előszeretettel kérdeznek interjúkon. Döbbenten láttuk, hogy nem csak a kérdések, de a helyes válaszok is fel vannak sorolva. Például arra a kérdésre, hogy mit szeretne csinálni öt év múlva, az a helyes válasz, hogy valamilyen középvezetői funkcióban egy teamet szeretne irányítani. Arra a kérdésre, hogy volt-e konfliktusa az előző munkahelyén a főnökével, az a helyes válasz, hogy nem volt, mert hogy valójában nem is arra kíváncsiak ám ezek a furfangos emberek, hogy volt-e konfliktusa, hanem arra, hogy mennyire lojális a (volt) munkaadójához. És így tovább. (Érdekes, hogy az nem érdekli őket, hogy mennyire őszinte a jelentkező. Mondjuk már Hume megmondta, hogy az alázat csak egy vallásos marhaság, ami nem hasznos a társadalomnak, de még az alázatos embernek sem. Úgy látom azóta továbblépett a tudomány és kiderültek az őszinteség és önálló gondolkodás társadalomra és produktivitásra káros hatásai is.)Tulajdonképpen sejthettük volna, hogy az egész felvételi procedúra csupán azt vizsgálja, hogy ki ismeri ezt a kis füzetecskét és ki nem. Kár, hogy nem tudtuk ezt korábban. Ha feleségem előbb bemagolja a helyes válaszokat, akkor már fél éve dolgozhatna.
A többi érdekes tanulságra most a rövidség kedvéért nem térek ki (azt azért elárulom, hogy a közepesen hullámos, viszonylag hosszú, fekete haj nem professzionális, akinek ilyenje van, az jobb, ha levágatja kopaszra, vagy valahogy máshogy elsumákolja a dolgot, mert különben elveszett ember – ahogy azt egy szakértőtől megtudtuk). A lényeg, hogy új ismeretei révén feleségem sokkal értékesebb munkaerővé vált, mint fél éve volt. Fel is vették egy menő munkahelyre nemrég. Az mondjuk néha zavar, hogy itthon egész nap idétlenül mosolyog, csak véletlenszerűen mond igazat és bárgyú sablonszövegekkel intézi el életünk nagy kérdéseit – de azt hiszem, ezt hívják professzionalizmusnak.
Utolsó kommentek