"Bemutatták a Budapestre érkező első új metrószerelvényt pénteken a szállító Alstom cég lengyelországi gyáregységében... az első járatot... már 2009 februárjában üzembe helyezhetik a piros vonalon... 2009 októberére várhatóan megérkezik az összes új szerelvény.”

Hírszerző

A magyar és a nemzetközi sajtó döbbent csönddel reagált tegnap a fenti információra - szűkszavú tényismertetés is kevés helyen jelent meg, azon túl pedig végképp kevesen merészkedtek (pl. itt). Megértem a magyar és a nemzetközi sajtót – az én lelkem is dermedt némaságba burkolózott a hír hallatán.

Felső-kiskunsági mezőváros, péntek délután 5 óra. Vihar előtti csend, hamarosan fesztivál kezdés, magyarok kontra madzsarok. A templom mellett nyugati autó húz el, kettészeli a főteret. Csomagtartójába ékelt árpád-sávos zászló lengedez a szélben. Anyuka jön szembe, kezében karonülő baba. Pár hónapos csak, alig tartja magát. Fején kicsi narancssárga nemez fejfedő, oldalában madártoll.

Egy nappal késöbb, 300 km-rel odébb határmenti világzenei fesztivál Szatmárban. Dézsából ömlik a pálinka, főleg szilva, főleg a nemtudom fajtából. Ennek a fesztiválnak egyik legfontosabb eleme a kulináris élvezet. Egy sátornál őzpörköltet veszünk, melletünk család rág, szintén pörköltet. Tekintetük egyként mered a sarokba állított tévé képernyőjére. Valamelyik csatornán angol urak és hölgyek lóháton éppen egy őzet ejtenek el. A család is, mi is rágunk tovább. Közvetlen a pörköltlelőhely mellett vegán sátor. Az aznapi menü csicseriborsó főzelék. Távolabb zsírban sült lángosok, fánkok, lapcsánkák. Majd otthon leszek reform.

Harminc halálos áldozat, több mint tízezer menekült, lerombolt kórházak, árvaházak, iskolák, otthonok, templomok meg zárdák - az augusztus 25-én, Orissa államban (India) fellángolt keresztényüldözés eddigi eredményeinek röviden summázata. A tét azonban - Raphael Cheenath indiai érsek szerint - nem az egyház sorsa, hanem sokkal inkább a szubkontinensen élő dalitok (érinthetetlenek) és a szintén a kasztrendszer aljanépéhez tartozó törzsek jövője.

A 36 millió lelkes Orissa korábban sem tartozott a filokrisztiánus fellegvárak közé. India államai közül itt hoztak először törvényt az erőszak, kényszer vagy rászedés hatására történő vallási áttérések büntetésére 1967-ben, amelyet aztán főként keresztény misszionáriusokkal szemben alkalmaztak később. A közkeletű vádak szerint ugyanis a főleg dalitok és szegénysorban élő hitsorsosaik között szolgálatot vállaló egyházak pénzzel igyekeznek rávenni az embereket a konverzióra. Az érvelés valóban hihetőnek hangzik, ha belegondolunk, mi magunk milyen mélyen ragaszkodnánk régi vallásunkhoz, ahol a kutyáknak százszor jobb dolga van nálunk - a marhákról nem is beszélve -, azokkal szemben, akik nem csupán hajlandóak megérinteni bennünket, de gondoznak, tanítanak és jövőt adnak egy olyan nyomorúságos élethelyzetben, ahonnan különben nem lenne kiút. A vád súlyát mindazonáltal jelzi, hogy az egyébként második legnépszerűbb indiai párt, a nacionalista Indiai Néppárt (Bharatiya Janata Party, BJP) tagjai és a párthoz közel álló csoportok a keresztény térítést rendszeresen az indiai népet fenyegető, három legjelentősebb veszélyforrás közt emlegetik a maoisták terrorcselekményei és az iszlám dzsihád mellett.

"Az egész tévécsatorna egyetlen lecsapásra váró magaslabda" - az igen találó megfogalmazást (a jelzett természetesen a Budapest TV) egy hetilap hasábjain olvastam nemrég. Ez a frappáns kép a keresztény egyházakra ugyanilyen jól alkalmazható. Általánosítsunk nyugodtan - úgy alles zusammen. Ha van valami, amin könnyű fogást találni, az bizony a kereszténység. (No, persze van is bőven fogást kereső.)