Néhány évvel ezelőtt anyukám egyszer csak megkért, hogy mossam le a hűtőszekrényt. Álltunk a konyhában, ő a főzéssel volt elfoglalva, én meg épp arra jártam, úgyhogy megragadta a kínálkozó alkalmat.
- Jó, de mivel? – tettem fel a logikus kérdést.
- Szódás vízzel – mondta Mama magától értetődően.
- Az meg mi? – kérdeztem.
Anyukám értetlenül nézett, és azt mondta, hogy a szódás víz az szódás víz, és ennél közelebbit nem lehetett kiszedni belőle. A főzés teljesen lekötötte, és gondolom, azt pörgette végig az agyában, milyen szakképesítést nem igénylő teendők vannak még, amiket betanított munkások is elvégezhetnek, mármint a húgom és én. A szódás víz kinyilatkoztatásával le is zárta az eszmecserét.
Emlékszem, ott álltam, a szivaccsal a kezemben, és hirtelen elöntött valami keserű düh. Mama háttal állt nekem, persze, a dolog részéről túl volt tárgyalva. És akkor kitört belőlem: Olyan nincs, hogy szódás víz! Mi a bánat az a szódás víz? Szódavíz, olyan van, de szódás víz nincs! És éreztem, hogy vörösödik a fejem. Ne használj olyan szavakat, amiket nem értek, amiket sose használtál! Ebből már elegem van! Tőled tanultam meg beszélni, hogy van képed ilyenekkel előrukkolni ennyi év után? Harminc évig éltem úgy, hogy sose mondtad, hogy szódás víz. Most már késő! Mi a nyavalya az a szódás víz és hogy hallgathattad el ezt eddig?
Utolsó kommentek