Hatvan körüli, adidas melegítős férfi száll fel a buszra magnóval a kezében. Ruganyos a járása, a szemei tiszták. Úgy tűnik, a magány kiölte belőle a gyanakvást és a szokásos társadalmi konvenciókat. Amint leül, bekapcsolja a magnót. Egy Depeche Mode számot hallgat, nem fülsüketítően hangosan, de azért az első sorokban is hallják. A busz hirtelen megélénkül, mi, akik olyan egyedivé és csodálatossá varázsoljuk ezt a poros kozmopoliszt, szusszanva riadunk fel méla közönyünkből. Kíváncsi tekintetek fordulnak hátra, én pedig a statiszták szerénységével húzódom félre, hogy a lehető legkedvezőbb rálátást biztosítsam. Mögöttem foglalt helyet.

Tegnap a hetes buszon gyanútlanul ráültem egy - előzőleg egy hajléktalan által összevizelt - ülésre. Ezen élménytől ihletve meg is néztem a két főpolgármester-jelölt honlapját, mit ígérnek a hajléktalanokkal kapcsolatban.

Az alábbi „teljesítési igazolást” állítólag egy japán fiatalember írta barátnőjének a múlt században. Hiába, kultúrák és pofonok...

Hemant Mehta, egy indiai származású ateista az eBay-en áruba bocsátotta lelkét: 10 dolláronként 1 órányi templomban töltött időt ajánlott fel.

A legdrágább gyöngyszemre kétségkívül a gázáraknál bukkanhatunk: "Mert a közös adóforintjainkból nyújtott támogatásból ma azok kapnak többet, akik többet fogyasztanak, nagyobb lakásban, úszómedencés villákban élnek...".

A lány belelendül, az asztalunk felé oldalaz, a feneke hol az egyik, hol a másik oldalon, még mindig hátat fordít nekünk. Feltupírozza a haját, aztán hagyja, hadd omoljanak vissza a fürtjei. Szőke hajzuhatag, angyali démon. Felénkvág a tekintetével, ring és vadul hullámzik a teste...

I. Gyertyafény mögül, sátorponyva alól figyelem kevésbé szerencsés sorstársaimat, meg a nylonzacskókból összetákolt alkalmi esőkabátjaik kavalkádját. Egykedvűen, szánalom nélkül nézek rájuk, fröcsög a sár. Ma nekem, holnap nekik. Annak a negyven- vagy ötvenévesnek az örömére gondolok, akit életének egy váratlan pontján újra elkap egy kiadós zápor. Alsógatyájából facsarni lehet a vizet, megritkult hajáról csöpög a víz, az arcán azonban valami bús, távoli dicsőség ragyog. Ezek itt előttem a jövőbe fektetnek be, a megszépülő jövőbe...

I. - Hagyjuk a halat! - legyintek a levegőbe könnyedén és elegánsan. Szavaimnak semmifajta átvitt jelentése nincsen, nem a kereszténység hanyagolására szólítom fel a vacsorázó közönséget, hanem egy nagyon is valóságos hekkre utalok, aminek a fele még mindig a tányéromon hever.